Ég a gyertya ég….

MÁRAI SÁNDOR: A gyertyák csonkig égnek (részlet)
Csak azért, mert szép és csodálatosan mély gondolatokat tartalmaz. 
És mert lassan az ember kezd egyre többet meg is érteni belőle…

Itt található egy korábbi blogom az Internetről és rólunk emberekről, amelyből az alábbi idézet is átvettem ide:

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik, tudod, lassan minden olyan valóságos lesz, mindennek megismered értelmét, minden olyan félelmesen és unalmasan ismétlődik. Ez is öregség. Mikor már tudod, hogy a pohár semmi más, csak pohár. S egy ember, szegény, semmi más, csak ember és halandó, akármit csinál is… Aztán megöregszik a tested; nem egyszerre, nem, először szemed öregszik vagy lábaid vagy gyomrod, szíved. Így öregszik az ember, részletekben. Aztán egyszerre öregedni kezd a lelked: mert a test hiába esendő és romlandó, a lélek még vágyakozik és emlékezik, keres és örül, vágyik az örömre. S mikor elmúlik ez az örömvágy, nem marad más, csak az emlékek vagy a hiúság; s ilyenkor öregszel igazán, végzetesen és véglegesen. Egy napon felébredsz, s szemed dörzsölöd: már nem tudod, miért ébredtél? Amit a nap mutat, pontosan ismered: a tavaszt vagy a telet, az élet díszleteit, az időjárást, az élet napirendjét. Nem történhet többé semmi meglepő: még a váratlan, a szokatlan, a borzalmas sem lep meg, mert minden esélyt ismersz, mindenre számítottál, semmit nem vársz többé, sem rosszat, sem jót… s ez az öregség. Valami él szívedben, egy emlék, valamilyen homályos életcél, szeretnél viszontlátni valakit, szeretnél megmondani, vagy megtudni valamit, s tudod jól, hogy a pillanat majd eljön egy napon, s akkor egyszerre nem is lesz olyan végzetesen fontos megtudni az igazat, és válaszolni reá, mint ezt a várakozás évtizedeiben hitted. Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét… mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltűnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak, és igazán akarnak… Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál.
De akkor ez sem fáj már.”

Reklámok

Rendhagyó “születésnapomra”…

Ez egy nagyon-nagyon személyes bejegyzés, elnézést érte...

Itt van mindjárt Karácsony, aztán Szilveszter és Újév is. Számomra – egy éve – ezek az ünnepek pláne különös jelentőséggel bírnak, hiszen ezzel lassan közeleg az én “második születésnapom” első éves évfordulója is, így főleg különösen sokat gondolok arra az időszakra.
Most, immár „kellő távolságra” tőle, máshogy és más módon is emlékezik sok mindenre az ember.
Az ehhez az időszakhoz kapcsolódó Advent és üzenete: a Hit, a Remény, az Öröm és a Szeretet, ami mind-mind jelen volt velem és megtapasztalhattam ebben az időszakban is.
Egészen sajátos tartalmat és értelmet nyer emiatt az egyik kedvenc mondásom, amit eddig csak KEDVELTEM, de most már ÉRTEK is:

“… Bármi munka vár két kezedre, tedd, amíg tenni tudod,
mivel a sírban, ahová te is leszállsz,

nem lesz többé sem munkád, sem szerszámod,
és minden tudás és bölcsesség hasztalan …”

Valahogy úgy kezdődött az egész dolog (igazából már évekkel ezelőtt), hogy egyre nehezebbre esett a járás és egyre jobban és egyre hamarabb görcsölt be a lábam. Kezdetben persze az ember csak megvonta a vállát, „na ja, öregszik az ember, a korral jár”. De aztán elkövetkezett az az idő, amikor már komolyan akadályozott szinte a napi tevékenységekben is. Így nem maradt hátra más, minthogy keresni egy szakembert és valami megoldást, tanácsot, stb. találni.
(Tudni kell rólam, hogy nem nagyon vagyok „orvoshoz járó” alkat, sőt!! Komolyan frászt tudok kapni már a fehér köpeny látványától is, a „kórház, rendelő szagtól”, stb.)
Szerencse volt az adott helyzetben, hogy orvos volt „kéznél” (azaz lábnál), mi több, pont ott dolgozott, ahova amúgy is jogosult vagyok ellátásra (apró kedvezmény „hivatásos” koromból, hogy orvosi ellátás szempontjából még mehetek a Honvédkórházba).
Szóval probléma volt, orvos volt, kórház volt, bátorságomat meg összeszedtem. Vizsgálatok sokasága után derült ki végül, hogy nem a lábammal van a baj, hanem a hasi aorta szűkülete okoz minden problémát. Na, akkor már csak a gyógyír kell rá.
Októberben, a vizsgálatokat követően megszületett a döntés: novemberben műtét. Remélhetőleg elegendő lesz csak „kikormolni, kikotorni”, azaz kitisztítani az ereket, de majd elválik a „tetthelyen”, a műtőasztalon. Aztán a „szokásos”, a novemberi műtét elhalasztva, mert torlódás volt a műtétek során, de semmi baj, majd december elején inkább, és mire itt a Karácsony, már minden rendben lesz, boldogan lábadozhatok majd otthon a Családdal.
Sajnos nem így történt, mert 2013. december 11-től 2014. január 08-ig voltam kórházban, ami alatt 3 műtéten estem át (amelyek közül 2 „életmentő” műtét volt) és “aorta bypass”, azaz műér beültetés lett a megoldás.

És akkor jöjjenek az emlék-, illetve gondolatfoszlányok (és milyen csodálatos is az emberi elme és lélek, hiszen szerencsére a rosszakat nagyrészt elnyomja, tompítja és főleg csak a jók maradnak):

  • Az érzelmek és érzések változása: az aggódás, az izgalom, az ijedtség, a félelem, a fájdalom, a beletörődés, a kiszolgáltatottság és végül a DAC, a DÜH ezt követően, hogy na neee, ezt NEM..
  • Amikor az ember szinte kívülállóként látja önmagát és a maga körül történő dolgokat… emellett sokszor fogja el az embert a „déjà vu” érzése, hogy én ezt már egyszer átéltem és tudom, mi lesz tovább, mi fog történni…
  • A fejem felett lógó infúziós palackokat nézve és önkéntelenül is számolni hosszú órákon, napokon keresztül a cseppeket…
  • Egy pohár víz, mit egy pohár, egy KORTY víz, amikor nem ihat az ember..
  • Amikor megtanulja, megtapasztalja az ember és rájön, hogy mi a valóban fontos és mi az, ami csak annak látszott…
  • A lábadozások ideje alatt a sok-sok séta a kórház folyosóján, róva a kilométereket, esetenként az infúziós palackot egy (a főorvos úrtól kapott) gurulós ruhafogason tologatva magam mellett, a másik kezemben szolidan egy nylon zacskóban az egyéb „zacskókat” szállítva, amelyek a belőlem lógó csövekben végződtek…
  • A sok tapasztalat és „élmény” a mások gyógyulását látva, vagy épp mások szenvedését átélve…
  • A kórházban töltött Szenteste, Karácsony, Szilveszter… és Szilveszter éjjel (már lábadozva) az ügyeletes Nővérkével hosszasan beszélgetve az „ÉLET” dolgairól…
  • Amikor dühösen kénytelen tudomásul venni az ember, hogy még olyan apró dolgokra sem képes önállóan, hogy a saját zokniját felhúzza, vagy a pizsamáját átvegye…
  • Amikor egy reggel a Nővérke már nem automatikusan a „pépes” diétás reggelit adja, hanem mosolyogva megkérdezi, hogy „párizsi és zsemle jó lesz-e”?…
  • Egy rövid séta végre a kórházon kívül (azaz a kórház kapuja előtt) a “szabad levegőn”…
  • Amikor egy hónap elteltével, már nemcsak kényszerű hanyatt-fekvés van, hanem végre kicsit oldalra is tud fordulni az ember (és egy újabb hónap után már óvatosan félig hason is tud feküdni)…
  • Amikor az utolsó vizsgálat eredményére várva és névnapi ajándékként derül ki, hogy minden rendben, végre jöhetek haza….
  • Egy Társ, egy Feleség, aki minden áldott nap (munkája mellett is) velem és mellettem volt, ápolt, etetett, itatott, mosdatott, gondoskodott rólam és ITT tartott…
  • A Család, akik mellettem álltak..
  • Mikor polgárőrtársaim és KMB-sünk meglátogattak…
  • Az Orvosok, a Nővérkék (Angyalkák), akik mind segítettek (és akik mint utólag elárulták, nagyon aggódtak és féltek, féltettek)…
  • Amikor végre hazaértem Gombára  és kikászálódtam a kocsiból (sokan ajánlották, hogy segítenek “hazajutni” és az egyik legkedvesebb, legönzetlenebb barátunk hozott haza), bizony elsírtam magam…
  • Mikor a kezdeti rövid séták alkalmával az utcán találkozva itthon az ismerősökkel és „ismeretlenekkel”, érezni az aggódásukat és örömüket…

Köszönni tudom csak mindenkinek, aki segített, aggódott és gondolt rám, üzent nekem, felsorolni sem lehet mennyien voltak…

Bevallom hosszú ideig csak elérzékenyülve és könnyekkel küzdve tudtam még csak beszélni is erről az időszakról.
Megérti az ember, hogy egy újabb esélyt kapott, amit nem szabad elherdálni, hanem értékelni kell és élni is kell a lehetőséggel…

Ennyi röviden. Jó ITT és jó Itthon 😀
Köszönöm!

Rúzsa Magdi – Most Élsz (Máté Péter)

“… Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár…”

Két sörnek mindig marad hely. :)

“Egy filozófia professzor kiállt az osztály elé. Amikor elkezdődött az óra, minden kommentár nélkül elővett egy üres befőttes üveget és megtöltötte 4-5 cm-es KÖVEKKEL. Majd megkérdezte a diákokat, hogy megtelt-e az üveg. A diákok egyetértettek, hogy igen.

sorhas

A professzor ekkor elővett egy doboz KAVICSOT és beleöntötte az üvegbe. Enyhén megrázta az üveget, és a kavicsok kitöltötték a nagyobb kövek közötti réseket. Újra megkérdezte a diákokat, hogy megtelt-e az üveg. Egyetértettek, hogy igen. A professzor ekkor elővett egy doboz HOMOKOT és beletöltötte az üvegbe. A homok természetesen kitöltötte a maradék helyet is. Megint megkérdezte a diákokat, hogy megtelt- e az üveg. A diákok egyhangúan igennel válaszoltak. A professzor ekkor elővett KÉT DOBOZ SÖRT az asztal alól és beleöntötte az üvegbe, kitöltve a homokszemek közötti réseket is. A diákok nevettek. Most, mondta a professzor, lássák be a következőt: Ez az üveg az Önök élete.

A nagyobb KÖVEK a fontos dolgok: a család, a társ, az egészségünk, a gyerekeink. Olyan dolgok, melyek, ha minden más el is veszik, még kitöltik az életünket. A KAVICSOK a többi dolog, ami számít, mint pl. a munkájuk, a házuk, a kocsijuk. A HOMOK minden más. Az apróságok. Ha először a homokot töltik az üvegbe, folytatta, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez igaz az életre is. Ha minden energiájukat az apróságokba fektetik, soha nem marad hely az igazán fontos dolgoknak. Figyeljünk oda a boldogságunkhoz fontos dolgokra. Játsszanak gyermekeikkel. Figyeljenek oda az egészségükre. Vigyék el táncolni párjukat. Mindig lesz majd idő dolgozni, lakást takarítani, vendégeket hívni. A köveket rendezzék először, amik a legfontosabbak. Állítsák fel a sorrendet. A többi csak homok.

Az egyik diák felemelte a kezét, és megkérdezte, hogy mit reprezentál a sör. A professzor elmosolyodott: Örülök, hogy megkérdezte.

Ezzel csak azt akartam volna jelezni, hogy mindegy mennyire tűnik telinek az életünk, két sörnek mindig marad hely.

Versek…

Susan Polish Schutz versei:

ALONE

With you there
and me here
I have had no one
to discuss little things with
like how the dew fells on the grass
or big things like
what`s going on in the world.

I have been lonely
talking and thinking to myself.
I now realise how essential it is
to have someone
to share oneself with.

MAGÁNY

Te ott voltál és én itt,
így hát nekem senkim se volt.
Nincs kivel megbeszélni a kis dolgokat,
és nincs kivel megosztani a nagyokat.

Harmatnak hullását a gyönge fűre,
s a világ haladását mind előbbre.
Egyedül vagyok.
Beszélni és töprengeni csak magamban tudok.
Most értem csak meg azt, milyen fontos dolog,
hogy legyen valakid, kivel magad megoszthatod!

Cím nélkül

Sometimes I wake up
in the middle of the night
shivering from fright
feeling empty
feeling nothing
because I think about
how it would be
if you weren’t here
And then I wonder
if you really know
how very much
you mean to me
how incredible
I think you are
how you are
a part of all my emotions
how you are
the deepest meaning in my life
Please always know
that I love you
more than anything else
in the world

Á. Magdi versei:

Gondolatok: „Ki a magyar…”

Ki magyar földön született
s magyar anya tejét szívta…
Csak az a magyar?

Ki magyar iskolába járt
magyarul tanult imádkozni…
Csak az a magyar?

Ki kisdobos volt majd úttörő
s azután elsőáldozó…
Csak az a magyar?

Ki KISZ tag volt és élretörő
majdan párttag s célratörő…
Csak az a magyar?

Ki munkahelyen bélyeget
fizető szakszervezeti tag volt…
Csak az a magyar?

Ki falta Marx és Engels könyveit
s közben imára kulcsolódott keze…
Csak az a magyar?

Ki szemétbe dobta pártkönyvét
s letagadta a kommunista “Leninjét”…
Csak az a magyar?

Ki szidja a más népét, lenézi
Isten teremtményét…
Csak az a magyar?

Ki kákán csomót keresve
történelmi könyveket búj…
Csak az a magyar?

Ki a drága időt használja
sok haszontalanságra…
Csak az a magyar?

Ki idegenben él színes tollal
díszelegve páváskodik…
Csak az a magyar?

Ki a magyar? Kérdezem én…
Ki könnyet ejt az elhagyott hazáért;
az már nem is magyar?

Ki kérve könyörög szabadságot
minden bezárt lelkében szenvedő rabnak;
az már nem is magyar?

Ki megemlékezik minden véres napjáról
az anyaországnak;
az már nem is magyar?

Ki magához öleli országának mind a négy
csücskét mikor este álomra hajtja fejét;
az már nem is magyar?

Kinek szíve dobogása felgyorsul az
Isten áld meg a magyarra;
az már nem is magyar?

Ki olvas, szívja magába népe kultúráját
és imába foglalja búját a hazának;
az már nem is magyar?

Ki az otthoni magyar zsíros földben
kívánja nyugalomra hajtani fejét;
az már nem is magyar?

Ki hát a magyar?

Ki véres, szakadt nyelvvel ordítja
Le a zsidókkal!
Le a cigányokkal!
Le az összes fajjal ki nem magyar!
Ez lenne hát a magyar?
Ez lett a magyarból?

Ősapáink sírjaikban emígy gondolkodának;
Mivé lett a magyar? Ej ha, teremtésit!
Mivé lett az ország? Mely ontotta földnek drága kincsét!
Mivé lett a nép? Az Isten adta nép!

Állj meg magyar, lassuljál…
az élet nemcsak tüskékből áll!
Hallgass el…,
hogy végre hallani tudjál!
Hunyd le szemed és álmodjál;

Álmodjál Kárpátok lankáin legelésző nyájról s magáról a juhászról ki székely népdalt dudorász!
Álmodjál Besztercebánya macskakövein csárdást táncoló rámás csizmákról!
Álmodjál tengernek kékségéről… ahol a halász népmeséket mesél
hálóvarrás közben a maszatos képű gyerek seregnek!
Álmodjál szőlőskertek lankáiról hol kicsit svábosan ejtik a szót…
de megérted… hisz magyar annak minden betűje!
Álmodj a keletről jövő napról… mielőtt hozzád érne, valaki magyarul
sóhajtja fel az ég felé reggeli imáját a sztyeppéken!
Álmodj arról, hogy szülőföldeden béke van… csend és nyugalom
és nem háborog már a népek tengere…
s elült az ár is és csend honol mindenütt!
Álmodj arról a sok-sokmillió magyarról ki idegenben él…
de a szíve Kodály, Bartók etűdöket ver az élet nagy dobján apró dobbanással!
Álmodjál… és pihend ki az élet fáradalmait…
S reggel mikor frissen felébredsz másképpen látod majd; “Ki a magyar”

Szülőhelyem

Kék Duna ringatta bölcsőm
öreg tölgyek alatt.
Vadludak őrizték álmom
a tavaszi kék ég alatt.
S amint cseperedtem
nagyapám faragta hintaló
nyögte fáradhatatlan
vágtáim rohamait.
Anyatejtől csöpögős gyermekkor
miért is tűntél el?
Hová lett a Duna…
s vele a tölgyek?
Nagyapám…
ki csak fúrt és faragott,
s törte az ugart mit az apjától kapott.
Ma élek idegenben
hol nincsenek tölgyek
csak fenyvesek
azok is idegen nyelven.
Vissza-visszasírom gyermekkorom
gondtalan világát.
s vele a kék Dunának csobogását.
Altasson el Istenhez küldött sóhajommal
ajkamon, igaz magyar szóval.

A végén

Engem ne sirasson senki
ha meghalok,
S értem idegen nyelven
imát ne mondjatok.
És testem se engedjétek
elporladni idegenben.
Végső nyugvó helyemül
a Dunát adjátok nekem
millió fehér tarajos
hullámival,
hogy lelkemben végre
béke legyen.
A végén miattam ne siránkozz,
ne fájlald hiányom,
hisz míg éltem
nem érezted a hiányom.
A végén vonóján
cigány húzza
kedves dalom…
s Te csak dalolj és kacagj,
hisz mire örökkön vártam
a végén nekem adta az Úr.

Hangtalan feledni

Tanulj meg hangtalan vágyni
a múlt után,
s könnytelen sírni álmatlan
éjszakán.
Tanuld meg szeretni a hazát
ki idegenbe taszított egy
megöregedett októberi hajnalon.

Tanulj meg ránctalan nevetni
s hangtalan feledni
a sok hamis vádaskodást,
mely vasmarokként szorítja
megfásult szíved.
Tanulj meg járni őseid
nyomdokán…

S ha mindezt megtanultad
béke veled kedves honfitárs.

Valahol Európában

Rideg tekintetű szemek egy ködös reggelen
Mint megfagyott hangok a csendben
Görnyeteg testben titkot rejtenek.
Anyák nélkül maradt árvák ácsorgása
Akárcsak kérdőjelek a mondatok után
Válaszra várnak.
De válasz nincs…
És béke sincs!
De van absztrakt formájú legyekkel lepett
Temetetlen tetem,
Ki golyót kapott egy értelmetlen fajgyűlöletben.
És van több ezer megbecstelenített nő,
Ki az ellenség gyermekét hordja szíve alatt.
Politika is van
És ősi sebeket feltépő gonoszkodó is van,
Ki hatalomra szomjazván gyarlón tapos
Az emberi hülyeség hegyén.
Népirtás,
Vallási különbség,
Gyarlóság,
Tagadd az isteni kinyilatkoztatást!
Oh, Te balga, ki fajodat véded vakon,
Lépj ki az évszázados átkos körből.
Egy ember teremtette a világot,
Így Te és Én egyek vagyunk!
Testvérek vagyunk!
Idegen nyelven mormolunk imát az Úrhoz,
De sejtjeink, mint millió kicsi láncszem egymáshoz fonódunk,
S tarkán és buján táncot lejtünk ritmikus szívverésre
Mikor béke lesz…
Valahol Európában!

Simple man

Sometimes when you are feeling important,
Sometimes when your ego is in bloom,
Sometimes when you take it for granted
That you are the best qualified man,
Sometimes when you feel you are going
Would leave an infallible hole;
Just follow this simple instruction,
And see how it humbles your soul.
Put your hands in a bucket of water,
Immerse them up to your wrists,
Pull them out and the hole that remains,
Is a measure of how you will be missed.
You may splash all you please when you enter,
But stop, – you’ll find in a minute,
That it looks just the same as before.
The moral of this is quite simple,
Always do the best you can,
Be proud of yourself, – but remember,
There is no i n d i s p e n s a b l eman.


Négysoros

I don’t ask for money,
power or pride
I ask for love from the
man I like.

(L)egózás.

Tulajdonképpen elképesztő és elkeserítő, hogy mennyi mindent nem tudunk, és nem ismerünk. Még amit tudunk, amihez értünk, abban is sok „lukas” van.
Egyre több dologról tudunk szinte semmit.

Sokszor gondolkoztam a Sorsról is. Az eleve elrendelésről.
A Véletlenről. A cselekvés és a választás szabadságáról.

Előrebocsátom, nagyon nem ismerem ezt a témát. Csak úgy botorkálok a homályban, félvakon. Talán egy oldal, annak a „helynek a szelleme” vágott nyakon, az ottani ezoterika témák. Bár azokba sem mertem nagyon belemélyedni, mert iszonyatosan nem tudok szinte semmit erről a témáról (sem). Talán sok dolgot ösztönösen látok, esetleg érzek inkább ebben is, de ez nagyon kevés.

Pont nemrég olvasgattam egy könyvet, olyan félig regény, félig dokumentumregény. Van benne sok tudományos megalapozottság és történelmi tény, de kellemesen körberakva fikciókkal és talányokkal, kis krimi, kis romantika. Szóval tipikus bestseller. Többek között az ezoterikáról és a szellemi képességek hatalmáról is szól. Olyanokkal, mint bilokáció.
(Nagyon amatőr módon általam értve és megfogalmazva, mikor egy időben az emberi test két helyen is van. Azt hiszem, a részletekbe nem megyek bele.)

A könyvben is, a hasonló „nem mindennapos” jelenségek magyarázatára keresik a választ. És merül fel itt is a véletlen és a szükségszerűség gondolata.
Valami olyan konklúziót vonnak le, hogy „véletlenek nincsenek és mindennek, ami egy emberrel megtörténik, titkos oka van”.

Természetesen elkezdtem utána olvasni és keresni az információkat ezekkel kapcsolatban. Eljutottam a modern filozófiától, Jungtól ismét csak az ezoterikáig.
Ahol magyarázzák az analógia törvényét, a rezonancia törvényét, a polaritás törvényét, a szinkronítást (ami Jungnál is megvan), a véletlent.
A test és lélek az energia és erő tulajdonságait. Mind, mind csupa „fehér folt” számomra. Az én „iszonyúan racionális” fejemnek. Aztán rájövök, hogy mégsem…

Olvasom, értem, de mégsem értem. Mert az ember ezeket „érteni” nem nagyon képes. Ezekben sokszor inkább hinni kell és feltétel nélkül talán elfogadni. Meg legfőképpen tapasztalni és átélni. Mert tényleg lehet érezni a másik ember energiáját, érzéseit…
Olyasmi, mint a mágnesesség, vagy az elektromosság, rádióhullámok. Tanultam a törvényeit, tudom a Maxwell egyenleteket, a „jobbkéz-szabályt” (nemcsak a KRESZ-ben lévőt). Tudom, hogy az energia a vezeték körül halad, ki tudom számolni a Pointing-vektor nagyságát és irányát is. De mi a fenétől meleg a vasaló? 🙂

Persze hogy van erre tudományos magyarázat, tudom, ezeket is ismerem, az elektronok mozgása, az energia átadás, és az energia megmaradás törvényei. Az energia. Ami bennünk is létezik és belőlünk is árad.
De ugyanakkor mégis „megfoghatatlan”, mert ebben is inkább hisz az ember, hiszen nehéz ezt a bizonyítási oldalon levezetni és közérthetővé tenni, legalábbis laikus számára.
Talán az ezoterikával és a fenti „misztikus” dolgokkal is így vagyunk. Vannak, akiknek ez természetes, tudják, alkalmazzák, ismerik, amennyire megismerhető egyáltalán. Akik meg nem foglalkoznak vele, nem találkoznak ilyen mélységben vele, annak marad a kérdés. „Azt értem, hogy gőzgép. DE MI HAJTJA?” 🙂

Valahogy az emberek nagy része úgy van „összerakva”, hogy mindig a „miért”-et keresi. Ahogy a kisgyerek is mindig ezt kérdezi: miért?
Tudni szeretné mindennek a racionális magyarázatát. Annak is sokszor, amit nem lehet ésszel, racionálisan megmagyarázni. Amit ráadásul nem is szabad így kezelni.

És akkor megint itt a kérdés. Van-e Sors, vagy véletlen-e aminek nem tudjuk az okát? Ha például döntünk, illetve van választási lehetőségünk. A döntésünk az véletlenül olyan-e, vagy tulajdonképpen „szemfényvesztés”, mert nem is dönthettünk máshogy, hiszen törvényszerűen így kellett döntenünk.

Egy régebbi mese is eszembe jut erről. Valahogy így hangzott: egy ember, aki a piacon találkozik a Halállal, akitől természetesen megijed, mert látja a Halál fenyegető, furcsa mozdulatát is. Az ember ezért gyorsan a király palotájába siet, hogy elkérje tőle a legjobb lovát, és hogy az éj leple alatt elszökhessen a Halál elől messze, nagyon messze, egészen Szamarkandig. A király persze a palotájába hívatja a Halált, hogy megfedje, amiért megrémítette egyik legjobb szolgáját. A Halál meglepődve válaszol: “Én? De hisz én nem akartam megijeszteni azt az embert. Csupán egy önkéntelen mozdulatot tettem, mert meglepődtem, hogy itt látom őt, amikor holnap Szamarkandban kell vele találkoznom és onnan kell őt magammal vinnem.”

Szóval, mikor mi magunk „Szamarkandba” rohanunk, az véletlen, vagy törvényszerű?

„Álmodtam egy álmot” – „I Dreamed a Dream”

Emlékszem gyerekkoromból jópár dologra. (Még nem jártam iskolába, szóval elég régen volt, ami most előjött.) TV alig létezett még (szerencsére), nálunk a házban, az emeleten is csak egy családnak volt. Néha ott gyűlt össze minden lakó az emeletről, hogy megnézzen egy-egy érdekes műsort. A villódzó kékes képernyő előtt szorongott a sok ember és nézte a MŰSORT.

Én gyerekként jobban élveztem a diavetítéseket. A régi, jól ismert fém diavetítőn sok szép filmet néztem meg, mikor nagyapám vetített és mesélte. Maugli, Kincses sziget, Robinson Crusoe és hasonlók.

Volt köztük mesefilm is sok. Egy közülük most különösen az eszemben jár. Ez Andersen “A rút kiskacsa” című meséje.

A történet röviden annyi, hogy egy baromfiudvarban a kacsamama lelkesen és jóhiszeműen kikölt egy „idegen” tojást. Ebből azonban egy nagyon fura madár kel ki. Nem hasonlít a testvéreire, csúf, rút. Mindenki csak bántja és üldözi. Bánatában a rút kis jószág el is menekül, és hosszabb bolyongást tesz a világban. Aztán egyszer csak, egy idő után kiderül, hogy csodaszép hattyúvá fejlődött. Hiszen nem kacsa volt, hanem hattyú. De a kacsák között csúf volt, idegen, furcsa. Kacsának rút, hattyúnak viszont tökéletes volt.

Valami ilyesmi érzésem és helyzet van az alábbi dologgal is. De minden további „betűkoptatás” helyett egyelőre nézzük ezt a videót. (Bizonyára nagyon sokatoknak ismerős, de talán még ennek ellenére is élvezetes és emlékezetes lesz.)

Tehát az a bizonyos videó, az a bizonyos előadás:

Amennyiben a videó nem indul, akkor az alábbi linken nézhető meg:

Susan Boyle I Dreamed A Dream (magyar felirattal)

Álmodtam egy álmot…

Álmodtam én egy álmot rég,

mikor még gyermek hittel éltem…

Álmodtam őt, ki értem él!

S hittem egy megbocsátó Istent!….

Nem féltem senkitől se még…

Csak álmok voltak, dal és játék…

Fizetni nem volt még miért…

Az élet bőkezű volt, s gyöngéd…

De jött a tigrisléptű éj…

sárga láng -egy éhes szempár!

Álmok karmok tépték szét…!

Lelkem sírt gyalázatán…!

Ott aludt karjaim közt ő,

egy nyáron át oly jó volt hozzám!

Asszonnyá ő tett gyermekből…

S hogy jött az ősz, már messze járt…

Álmodom még, hogy visszatér…

És úgy mint rég, velem lesz mindig…

Hazug az álom, bármi szép!

Ő nem jön már, s hiánya pusztít!…

Álmodtam én az életről…

Hogy más lesz majd, hogy lehet jobb is…

Hittem, mert voltak álmaim…

Az élet megölte most mind…

Igazából a hatalmas érzelmek és a mindent elsöprő érzések a legfontosabbak. Így tulajdonképpen 3 jól elkülöníthető részre lehet osztani a kis videót. Az elsőben, mikor Susan Boyle a színpadra lép a kócos, rendezetlen hajával, az egyszerű, ám itt már-már toprongyosnak számító öltözetében. Ahogy rövidlátóan pislog és néz. A kicsit néha alpári és a zavarát palástolandó mozdulatok, gesztusok tömege. És ahogy néha-néha már szinte butácskán válaszolgat a zsűri kérdéseire.

Ki is Susan Boyle? Susan Margaret Boyle 1961. április 1-jén született a skóciai Blackburnben, amatőr skót énekes, régebben szociális munkás, aki a Britain’s Got Talent angol tehetségkutató műsor 3. sorozatában, 2009. április 11-én, versenyzőként vált ismertté. Boyle szinte azonnal világhírnévre tett szert, ahogy a verseny első fordulójában – a fenti videón is látható – Nyomorultak című musical „I Dreamed a Dream” dalát adta elő.

A zsűri:

– Simon Cowell író, színész, producer, a Syco tulajdonosa és a zsűri elnöke

– Amanda Holden színésznő

– Piers Morgan író, újságíró, televíziós személyiség.

A második részben Boyle hangja, előadása elsőként mindenkit meglep. A „rút kiskacsa” effektus. Az előadása során egyre inkább a hatása alá kerül mindenki és szinte egy emberként pattannak fel és ünneplik. A jelenlévők zsűri és közönség első, szkeptikus, nem sokat váró hozzáállása, majd – Boyle hangja ismeretében – kitörő ünneplése drámai kontrasztot képezett. Szinte esettanulmányként is tekinthető a zsűri és a nézők arckifejezésének változása. A cinikus és sajnálkozó vigyorokat felváltja az önfeledt boldogság és öröm. Egyeseknél a szégyenkezés is látható, ahogy visszaemlékeznek a korábbi érzéseikre.

A harmadik rész, amikor szinte mindenki bevallja a zsűriből, hogy az első pillanatban megszületett benyomások és előítéletek tévesek voltak. Az öltözet, viselkedés, Boyle életkora miatt senki nem számított ilyen remek előadásra. A zsűritagok is szinte bocsánatkérően értékelnek és magasztalják joggal a produkciót.

“Kétségtelenül ez volt a legnagyobb meglepetés a műsor 3 éve alatt. Amikor ott állt, és pimasz mosollyal azt mondta:”Olyan akarok lenni, mint Elaine Paige”, mindenki nevetett. Senki nem neveti ki most! Ez.. csodálatos volt! Hihetetlen előadás. Bámulatos! Teljesen meg vagyok döbbenve.” – vallja be Piers Morgan.

 „Nagyon izgatott vagyok, mivel tudom, mindenki ön ellen volt. Őszintén úgy gondolom, hogy mi mind nagyon cinikusak voltunk, és úgy gondolom, ez volt a legnagyobb jel, ami fel akart minket rázni. És még csak azt akarom mondani, hogy nagy megtiszteltetés, hogy meghallgathattuk.” – mondta Amanda Holden.

Simon Cowell „idétlenkedve” és látható zavarban viccelődik. Végül az ő cége – a Syco, a Sony Music Entertainment „leányvállalata” – lett az egyik kiadója Boyle lemezeinek. Ez szintén fényes ítélet.

Igazából Boyle öltözéke, viselkedése jobban nem is lehetett volna megtervezve. A hatalmas kontraszt még nagyobb sikert hozott.

Susan Boyle álmodott egy álmot. És az nagyrészt megvalósult. Énekelhetett Elaine Paige-el, eljutott számtalan helyre, lemezei jelentek meg, ünneplik, szeretik az emberek. Számomra egy csodálatos érzés minden téren. A videót számtalanszor megnéztem, megnézem, de minden alkalommal megragadnak azok az érzések, érzelmek, amik valóban szinte áradnak belőle.

De nagy tanulság az emberi viselkedés és az ilyen helyzetekben megnyilvánuló gesztusok, tettek terén is ez a videó. Ahogy viszonyolunk másokhoz. Az előitéleteink, a gonoszkodó és néha megalázó magatartásunk. Meg az is, hogy ezeket be tudjuk-e vallani és bocsánatot tudunk-e kérni, ha  kell és ha kiderül, hogy tévedtünk, vagy rosszindulatúak voltunk.

Optimizmus vs. pesszimizmus.

Egy optimista láthatja a fényt ott is, ahol nincs, de miért kell a pesszimistának mindig odafutnia, hogy eloltsa? (René Descartes)

Az optimisták bekötött szemű pesszimisták. (Juhász Gyula)

Az optimista azt hiszi, a létező világok legjobbikában élünk. A pesszimista attól fél, hogy csakugyan abban élünk. Murphy (optimista volt).

(Ha jól mennek a dolgok, akkor valami el fog romlani… Ha már nem romolhatnak tovább a dolgok, akkor is tovább romlanak… Ha javulni látod a dolgokat, akkor valami fölött elsiklottál.)

Fiatalabb koromban is sokszor olvastam a híres, hírhedt „Murphy törvényeket”. Mindig érdekes és szórakoztató olvasmányok voltak ezek a zanzásított „életbölcsességeket” tartalmazó könyvek. Az első ilyen könyvet Arthur Bloch amerikai író alkotta meg, de azóta számtalan követője akadt. És szinte nem létezik olyan területe az életnek, amiről nem születtek volna „Murphy törvények”.

Optimizmus vs. pesszimizmus.

Van egy történet az egypetéjű ikrekről. Az egyikük tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis „habostorta”. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy a „Murphy törvénye” csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőt pszichológushoz vitték.
A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét.
– A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb ajándékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát.
A szülők tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt.
Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik:
– De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy az a videó játék is mindjárt tönkremegy… Ezeket utálom… Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is…
Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal.
– Úgysem csapnak be! – kuncogott. – Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!

Ja.. és egy másik kis történet is van, ha már “trágyánál” tartunk:

“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis veréb. Ez a kis veréb el akart repülni a hideg elől, de közben jéggé dermedt és a földre pottyant szegény, ráadásul még egy tehén is rácsinált. Szerencsére a trágya jó meleg volt és ettől felmelegedett, életben maradt, jó melegben volt és boldogan énekelni kezdett. Aztán arra jött egy éhes cica, aki meghallotta az énekét, elkotorta a trágyát, megtalálta a kis verebet és felfalta.
A tanulság a következő:
Ha valaki leszar lekakil, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ellenséged, valamint azok akik kihúznak a szarból, nem feltétlenül a barátaid. Ha melegben vagy és boldog vagy bárhol is legyél, jobb, ha befogod a szád.”

És számtalanszor eszembe jut ma is egy másik kis „tanmese” is, amit még édesanyám mesélgetett sokszor. Az optimista és pesszimista emberről.

Hogy eszi meg az optimista és a pesszimista ember ugyanazt a tál almát?

A pesszimista mindig a legcsúnyább almát veszi ki a tálból, arra számítva, hogy így a végén a szép marad.

Az optimista mindig a legszebb almát veszi ki, és neki így a tervei szerint a végére marad a csúnya.

Lényegében a pesszimista zömmel csúnya almát eszik, mert a megmaradtból mindig a csúnyábbat veszi ki.

Az optimista meg mindig a szebbiket veszi ki a maradékból.

Tehát a pesszimista főleg csúnya, az optimista meg főleg szép almát evett.

Azt hiszem, minden alma olyan, amilyennek látni akarjuk. Meg akár a lócitrom is olyan…

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

Simple man – Egyszerű ember

Egy nagyon szép és számomra fontos verset szeretnék idézni, amit egy kedves barátom írt.
A  szerzője egy Kanadában élő magyar EMBER. EMBER, igen. Vannak EMBEREK és emberek… Ő EMBER.

Ő egy nagyon kedves régi barátom. Akivel sajnos azóta már elvesztettem a kapcsolatot, de többek között verseivel is nyomot hagyott, egy életre szóló, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem. Csupa kedves és szép emléket hagyott alapvetően maga után.

Az életben összesen 2 alkalommal találkoztunk személyesen, mindösszesen pár órára. Igazából úgy voltunk évekig barátok, hogy csak és főleg itt a neten beszélgettünk, leveleztünk és küldtük el egymásnak napjainkról a híreket, üzeneteket. A mindennapokról és a világ kis-, és nagy dolgairól itt cseréltük ki a véleményünket.
(Érdekes és aranyos dolog volt a jó pár órás időeltolódást is figyelembe venni, mikor nemcsak email-t akartunk váltani, hanem a cseten is beszélgetni akartunk. Én már rég vacsora után voltam, amikor ő lenyelte az ebédje utolsó falatjait. )

Álljon itt tehát az Ő verse, először angolul, ahogy írta, majd utána az én sete-suta magyar fordításomban:

Simple man

Sometimes when you are feeling important,
Sometimes when your ego is in bloom,
Sometimes when you take it for granted
That you are the best qualified man,
Sometimes when you feel you are going
Would leave an infallible hole;
Just follow this simple instruction,
And see how it humbles your soul.
Put your hands in a bucket of water,
Immerse them up to your wrists,
Pull them out and the hole that remains,
Is a measure of how you will be missed.
You may splash all you please when you enter,
But stop, – you’ll find in a minute,
That it looks just the same as before.
The moral of this is quite simple,
Always do the best you can,
Be proud of yourself, – but remember,
There is no i n d i s p e n s a b l e man.

Egyszerű ember

Néha mikor magad fontosnak érzed, 
Ha repes és tündököl éned,
Amikor néha bizonyosra veszed,
Hogy mindenki fölé emel tehetséged,
Mikor módfelett úgy érzed,
Nagy űrt hagy majd távozásod;
Akkor tégy egy egyszerű próbát,
Ez tanítja alázatra majd lelked, meglásd.
Tedd kezeidet egy teli vödör vízbe,
Egészen a csuklóidig alámerítve.
Majd kezeidet a vízből kivéve,
Az utána maradó mélyedés lesz mértéke,
Mennyire fogsz majd hiányozni.
Lehet a vízből bármennyit kifröcskölni,
De meglátod majd egy pillanat alatt,
Hogy mint előtte volt, a víz olyan maradt.
A tanulság egészen egyszerű pedig.
Tedd meg, amire képes vagy, mindig.
Légy büszke magadra, de tartsd észben!
Nincs olyan ember, aki nélkülözhetetlen.

Nevéből engedelmetekkel csak annyit adok meg, hogy Á. Magdinak hívták.
(Ha olvasod Magdikám esetleg majd, remélem, utólag beleegyezel és jóváhagyod, hogy idemásoltalak 🙂 )

Leveleit nagyon sokáig őriztem. Igazi nagyszerű, emberi beszélgetések voltak. Semmi fennkölt magasröptű dolog, csak egyszerű, mindennapos őszinte beszélgetések. Gyerekekről, munkáról, emberekről, helyzetekről. Hogy van otthon, és mi újság itthon…

Vele is úgy ismerkedtem meg a neten, hogy például az ő nevéből sem lehetett semmit megtudni. Azt se, hogy fiú, vagy lány. Ez is, az is lehetett ennek alapján, de én a kezdetek kezdetén inkább fiúnak hittem. Így is, fiúsan is viselkedett. Nem árulta el sokáig azt sem, hol él, hány éves, mit csinál. Nem is igazán volt központi kérdés. Nem számított. Beszélgettünk kezdetben általánosságokról, zenéről, divatról, emberekről, urambocsá’, még a politika is szóba került. Nagyon tájékozott volt és majdnem hibátlanul, szépen írt magyarul is. Én sem mondtam semmit magamról, igaz Ő sem kérdezett ilyeneket soha.
Aztán már nem igazán emlékszem, hogy történt, de talán véletlenül szólta el magát (hát Nő volt a szentem, persze hogy fecseg 🙂 ), és kiderült, hogy nem fiú, ahogy én majdnem biztosra vettem addig, hanem nő. Addigra már „elég közel ültünk egymáshoz”, megismertük egymást és bíztunk is feltétel nélkül egymásban. De ennek ellenére nagy meglepetés volt.

Aztán ekkortól már személyes dolgokról is szó esett egyre inkább, hogy ment el Magyarországról, a szüleiről, az én családomról, gyerekeinkről. Örömökről, bánatokról, sikerekről, kudarcokról, kérdések, válaszok. Még számítástechnikai „távoktatás” is volt.
A kisházáról, ahova minden nyáron otthonról (Kanadából) hazajött (Magyarországra).

Sok szép verset is küldött. Nagyon sok verset írt. Minden verse tele emberi érzésekkel, tisztességgel, becsülettel. Egy kanadai helyi újságnak volt a szerkesztője is. Sokáig kaptam is azt az újságot és élvezettel érdeklődéssel olvastam az ottani magyar közösségről szóló híreket. És büszke is voltam nagyon Magdira, mert az egyik motorja és fő szervezője volt a helyi közösségnek.
Többször kérte tanácsomat, küldte el verseit, cikkeit, hogy „ugyan, mond má’ meg, jó ez így, „elmegy egy kis szódával” itt vidéken?”. És mindig a tökéletesre, a legjobbra törekedett. Ezt várta el magától és mindenki mástól is, aki körülötte volt. Velem is sokszor „veszekedett”. Örömmel vettem, mert tudtam, csak jót akar, és amit kifogásol, azt joggal és okkal teszi.
Mindez talán csak azért jutott eszembe, mert vele is „Láthatatlan emberként” ismerkedtem meg.
Nem viselt álarcot, de nem is árult el kezdetben szinte semmit magáról. Tőle is nagyon sokat tanultam az emberekről és emberségről. Nemcsak szóban, nemcsak a verseiből, hanem az egész lényéből, viselkedéséből, életéből, sorsából.
Azt hiszem ennyit példaként a barátságról és netes kapcsolatokról, viselkedésről.
Nekem nagyon sokat jelentett az Ő barátsága és léte.
(Magdikám bárhol is vagy, élsz, létezel, az Isten áldjon meg Téged és ölellek igaz baráti szeretettel!
Ciao and You are/were NOT a Simple Woman! )