Rendhagyó “születésnapomra”…

Ez egy nagyon-nagyon személyes bejegyzés, elnézést érte...

Itt van mindjárt Karácsony, aztán Szilveszter és Újév is. Számomra – egy éve – ezek az ünnepek pláne különös jelentőséggel bírnak, hiszen ezzel lassan közeleg az én “második születésnapom” első éves évfordulója is, így főleg különösen sokat gondolok arra az időszakra.
Most, immár „kellő távolságra” tőle, máshogy és más módon is emlékezik sok mindenre az ember.
Az ehhez az időszakhoz kapcsolódó Advent és üzenete: a Hit, a Remény, az Öröm és a Szeretet, ami mind-mind jelen volt velem és megtapasztalhattam ebben az időszakban is.
Egészen sajátos tartalmat és értelmet nyer emiatt az egyik kedvenc mondásom, amit eddig csak KEDVELTEM, de most már ÉRTEK is:

“… Bármi munka vár két kezedre, tedd, amíg tenni tudod,
mivel a sírban, ahová te is leszállsz,

nem lesz többé sem munkád, sem szerszámod,
és minden tudás és bölcsesség hasztalan …”

Valahogy úgy kezdődött az egész dolog (igazából már évekkel ezelőtt), hogy egyre nehezebbre esett a járás és egyre jobban és egyre hamarabb görcsölt be a lábam. Kezdetben persze az ember csak megvonta a vállát, „na ja, öregszik az ember, a korral jár”. De aztán elkövetkezett az az idő, amikor már komolyan akadályozott szinte a napi tevékenységekben is. Így nem maradt hátra más, minthogy keresni egy szakembert és valami megoldást, tanácsot, stb. találni.
(Tudni kell rólam, hogy nem nagyon vagyok „orvoshoz járó” alkat, sőt!! Komolyan frászt tudok kapni már a fehér köpeny látványától is, a „kórház, rendelő szagtól”, stb.)
Szerencse volt az adott helyzetben, hogy orvos volt „kéznél” (azaz lábnál), mi több, pont ott dolgozott, ahova amúgy is jogosult vagyok ellátásra (apró kedvezmény „hivatásos” koromból, hogy orvosi ellátás szempontjából még mehetek a Honvédkórházba).
Szóval probléma volt, orvos volt, kórház volt, bátorságomat meg összeszedtem. Vizsgálatok sokasága után derült ki végül, hogy nem a lábammal van a baj, hanem a hasi aorta szűkülete okoz minden problémát. Na, akkor már csak a gyógyír kell rá.
Októberben, a vizsgálatokat követően megszületett a döntés: novemberben műtét. Remélhetőleg elegendő lesz csak „kikormolni, kikotorni”, azaz kitisztítani az ereket, de majd elválik a „tetthelyen”, a műtőasztalon. Aztán a „szokásos”, a novemberi műtét elhalasztva, mert torlódás volt a műtétek során, de semmi baj, majd december elején inkább, és mire itt a Karácsony, már minden rendben lesz, boldogan lábadozhatok majd otthon a Családdal.
Sajnos nem így történt, mert 2013. december 11-től 2014. január 08-ig voltam kórházban, ami alatt 3 műtéten estem át (amelyek közül 2 „életmentő” műtét volt) és “aorta bypass”, azaz műér beültetés lett a megoldás.

És akkor jöjjenek az emlék-, illetve gondolatfoszlányok (és milyen csodálatos is az emberi elme és lélek, hiszen szerencsére a rosszakat nagyrészt elnyomja, tompítja és főleg csak a jók maradnak):

  • Az érzelmek és érzések változása: az aggódás, az izgalom, az ijedtség, a félelem, a fájdalom, a beletörődés, a kiszolgáltatottság és végül a DAC, a DÜH ezt követően, hogy na neee, ezt NEM..
  • Amikor az ember szinte kívülállóként látja önmagát és a maga körül történő dolgokat… emellett sokszor fogja el az embert a „déjà vu” érzése, hogy én ezt már egyszer átéltem és tudom, mi lesz tovább, mi fog történni…
  • A fejem felett lógó infúziós palackokat nézve és önkéntelenül is számolni hosszú órákon, napokon keresztül a cseppeket…
  • Egy pohár víz, mit egy pohár, egy KORTY víz, amikor nem ihat az ember..
  • Amikor megtanulja, megtapasztalja az ember és rájön, hogy mi a valóban fontos és mi az, ami csak annak látszott…
  • A lábadozások ideje alatt a sok-sok séta a kórház folyosóján, róva a kilométereket, esetenként az infúziós palackot egy (a főorvos úrtól kapott) gurulós ruhafogason tologatva magam mellett, a másik kezemben szolidan egy nylon zacskóban az egyéb „zacskókat” szállítva, amelyek a belőlem lógó csövekben végződtek…
  • A sok tapasztalat és „élmény” a mások gyógyulását látva, vagy épp mások szenvedését átélve…
  • A kórházban töltött Szenteste, Karácsony, Szilveszter… és Szilveszter éjjel (már lábadozva) az ügyeletes Nővérkével hosszasan beszélgetve az „ÉLET” dolgairól…
  • Amikor dühösen kénytelen tudomásul venni az ember, hogy még olyan apró dolgokra sem képes önállóan, hogy a saját zokniját felhúzza, vagy a pizsamáját átvegye…
  • Amikor egy reggel a Nővérke már nem automatikusan a „pépes” diétás reggelit adja, hanem mosolyogva megkérdezi, hogy „párizsi és zsemle jó lesz-e”?…
  • Egy rövid séta végre a kórházon kívül (azaz a kórház kapuja előtt) a “szabad levegőn”…
  • Amikor egy hónap elteltével, már nemcsak kényszerű hanyatt-fekvés van, hanem végre kicsit oldalra is tud fordulni az ember (és egy újabb hónap után már óvatosan félig hason is tud feküdni)…
  • Amikor az utolsó vizsgálat eredményére várva és névnapi ajándékként derül ki, hogy minden rendben, végre jöhetek haza….
  • Egy Társ, egy Feleség, aki minden áldott nap (munkája mellett is) velem és mellettem volt, ápolt, etetett, itatott, mosdatott, gondoskodott rólam és ITT tartott…
  • A Család, akik mellettem álltak..
  • Mikor polgárőrtársaim és KMB-sünk meglátogattak…
  • Az Orvosok, a Nővérkék (Angyalkák), akik mind segítettek (és akik mint utólag elárulták, nagyon aggódtak és féltek, féltettek)…
  • Amikor végre hazaértem Gombára  és kikászálódtam a kocsiból (sokan ajánlották, hogy segítenek “hazajutni” és az egyik legkedvesebb, legönzetlenebb barátunk hozott haza), bizony elsírtam magam…
  • Mikor a kezdeti rövid séták alkalmával az utcán találkozva itthon az ismerősökkel és „ismeretlenekkel”, érezni az aggódásukat és örömüket…

Köszönni tudom csak mindenkinek, aki segített, aggódott és gondolt rám, üzent nekem, felsorolni sem lehet mennyien voltak…

Bevallom hosszú ideig csak elérzékenyülve és könnyekkel küzdve tudtam még csak beszélni is erről az időszakról.
Megérti az ember, hogy egy újabb esélyt kapott, amit nem szabad elherdálni, hanem értékelni kell és élni is kell a lehetőséggel…

Ennyi röviden. Jó ITT és jó Itthon 😀
Köszönöm!

Rúzsa Magdi – Most Élsz (Máté Péter)

“… Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár…”

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s