Két sörnek mindig marad hely. :)

“Egy filozófia professzor kiállt az osztály elé. Amikor elkezdődött az óra, minden kommentár nélkül elővett egy üres befőttes üveget és megtöltötte 4-5 cm-es KÖVEKKEL. Majd megkérdezte a diákokat, hogy megtelt-e az üveg. A diákok egyetértettek, hogy igen.

sorhas

A professzor ekkor elővett egy doboz KAVICSOT és beleöntötte az üvegbe. Enyhén megrázta az üveget, és a kavicsok kitöltötték a nagyobb kövek közötti réseket. Újra megkérdezte a diákokat, hogy megtelt-e az üveg. Egyetértettek, hogy igen. A professzor ekkor elővett egy doboz HOMOKOT és beletöltötte az üvegbe. A homok természetesen kitöltötte a maradék helyet is. Megint megkérdezte a diákokat, hogy megtelt- e az üveg. A diákok egyhangúan igennel válaszoltak. A professzor ekkor elővett KÉT DOBOZ SÖRT az asztal alól és beleöntötte az üvegbe, kitöltve a homokszemek közötti réseket is. A diákok nevettek. Most, mondta a professzor, lássák be a következőt: Ez az üveg az Önök élete.

A nagyobb KÖVEK a fontos dolgok: a család, a társ, az egészségünk, a gyerekeink. Olyan dolgok, melyek, ha minden más el is veszik, még kitöltik az életünket. A KAVICSOK a többi dolog, ami számít, mint pl. a munkájuk, a házuk, a kocsijuk. A HOMOK minden más. Az apróságok. Ha először a homokot töltik az üvegbe, folytatta, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez igaz az életre is. Ha minden energiájukat az apróságokba fektetik, soha nem marad hely az igazán fontos dolgoknak. Figyeljünk oda a boldogságunkhoz fontos dolgokra. Játsszanak gyermekeikkel. Figyeljenek oda az egészségükre. Vigyék el táncolni párjukat. Mindig lesz majd idő dolgozni, lakást takarítani, vendégeket hívni. A köveket rendezzék először, amik a legfontosabbak. Állítsák fel a sorrendet. A többi csak homok.

Az egyik diák felemelte a kezét, és megkérdezte, hogy mit reprezentál a sör. A professzor elmosolyodott: Örülök, hogy megkérdezte.

Ezzel csak azt akartam volna jelezni, hogy mindegy mennyire tűnik telinek az életünk, két sörnek mindig marad hely.

Reklámok

(L)egózás.

Tulajdonképpen elképesztő és elkeserítő, hogy mennyi mindent nem tudunk, és nem ismerünk. Még amit tudunk, amihez értünk, abban is sok „lukas” van.
Egyre több dologról tudunk szinte semmit.

Sokszor gondolkoztam a Sorsról is. Az eleve elrendelésről.
A Véletlenről. A cselekvés és a választás szabadságáról.

Előrebocsátom, nagyon nem ismerem ezt a témát. Csak úgy botorkálok a homályban, félvakon. Talán egy oldal, annak a „helynek a szelleme” vágott nyakon, az ottani ezoterika témák. Bár azokba sem mertem nagyon belemélyedni, mert iszonyatosan nem tudok szinte semmit erről a témáról (sem). Talán sok dolgot ösztönösen látok, esetleg érzek inkább ebben is, de ez nagyon kevés.

Pont nemrég olvasgattam egy könyvet, olyan félig regény, félig dokumentumregény. Van benne sok tudományos megalapozottság és történelmi tény, de kellemesen körberakva fikciókkal és talányokkal, kis krimi, kis romantika. Szóval tipikus bestseller. Többek között az ezoterikáról és a szellemi képességek hatalmáról is szól. Olyanokkal, mint bilokáció.
(Nagyon amatőr módon általam értve és megfogalmazva, mikor egy időben az emberi test két helyen is van. Azt hiszem, a részletekbe nem megyek bele.)

A könyvben is, a hasonló „nem mindennapos” jelenségek magyarázatára keresik a választ. És merül fel itt is a véletlen és a szükségszerűség gondolata.
Valami olyan konklúziót vonnak le, hogy „véletlenek nincsenek és mindennek, ami egy emberrel megtörténik, titkos oka van”.

Természetesen elkezdtem utána olvasni és keresni az információkat ezekkel kapcsolatban. Eljutottam a modern filozófiától, Jungtól ismét csak az ezoterikáig.
Ahol magyarázzák az analógia törvényét, a rezonancia törvényét, a polaritás törvényét, a szinkronítást (ami Jungnál is megvan), a véletlent.
A test és lélek az energia és erő tulajdonságait. Mind, mind csupa „fehér folt” számomra. Az én „iszonyúan racionális” fejemnek. Aztán rájövök, hogy mégsem…

Olvasom, értem, de mégsem értem. Mert az ember ezeket „érteni” nem nagyon képes. Ezekben sokszor inkább hinni kell és feltétel nélkül talán elfogadni. Meg legfőképpen tapasztalni és átélni. Mert tényleg lehet érezni a másik ember energiáját, érzéseit…
Olyasmi, mint a mágnesesség, vagy az elektromosság, rádióhullámok. Tanultam a törvényeit, tudom a Maxwell egyenleteket, a „jobbkéz-szabályt” (nemcsak a KRESZ-ben lévőt). Tudom, hogy az energia a vezeték körül halad, ki tudom számolni a Pointing-vektor nagyságát és irányát is. De mi a fenétől meleg a vasaló? 🙂

Persze hogy van erre tudományos magyarázat, tudom, ezeket is ismerem, az elektronok mozgása, az energia átadás, és az energia megmaradás törvényei. Az energia. Ami bennünk is létezik és belőlünk is árad.
De ugyanakkor mégis „megfoghatatlan”, mert ebben is inkább hisz az ember, hiszen nehéz ezt a bizonyítási oldalon levezetni és közérthetővé tenni, legalábbis laikus számára.
Talán az ezoterikával és a fenti „misztikus” dolgokkal is így vagyunk. Vannak, akiknek ez természetes, tudják, alkalmazzák, ismerik, amennyire megismerhető egyáltalán. Akik meg nem foglalkoznak vele, nem találkoznak ilyen mélységben vele, annak marad a kérdés. „Azt értem, hogy gőzgép. DE MI HAJTJA?” 🙂

Valahogy az emberek nagy része úgy van „összerakva”, hogy mindig a „miért”-et keresi. Ahogy a kisgyerek is mindig ezt kérdezi: miért?
Tudni szeretné mindennek a racionális magyarázatát. Annak is sokszor, amit nem lehet ésszel, racionálisan megmagyarázni. Amit ráadásul nem is szabad így kezelni.

És akkor megint itt a kérdés. Van-e Sors, vagy véletlen-e aminek nem tudjuk az okát? Ha például döntünk, illetve van választási lehetőségünk. A döntésünk az véletlenül olyan-e, vagy tulajdonképpen „szemfényvesztés”, mert nem is dönthettünk máshogy, hiszen törvényszerűen így kellett döntenünk.

Egy régebbi mese is eszembe jut erről. Valahogy így hangzott: egy ember, aki a piacon találkozik a Halállal, akitől természetesen megijed, mert látja a Halál fenyegető, furcsa mozdulatát is. Az ember ezért gyorsan a király palotájába siet, hogy elkérje tőle a legjobb lovát, és hogy az éj leple alatt elszökhessen a Halál elől messze, nagyon messze, egészen Szamarkandig. A király persze a palotájába hívatja a Halált, hogy megfedje, amiért megrémítette egyik legjobb szolgáját. A Halál meglepődve válaszol: “Én? De hisz én nem akartam megijeszteni azt az embert. Csupán egy önkéntelen mozdulatot tettem, mert meglepődtem, hogy itt látom őt, amikor holnap Szamarkandban kell vele találkoznom és onnan kell őt magammal vinnem.”

Szóval, mikor mi magunk „Szamarkandba” rohanunk, az véletlen, vagy törvényszerű?

Optimizmus vs. pesszimizmus.

Egy optimista láthatja a fényt ott is, ahol nincs, de miért kell a pesszimistának mindig odafutnia, hogy eloltsa? (René Descartes)

Az optimisták bekötött szemű pesszimisták. (Juhász Gyula)

Az optimista azt hiszi, a létező világok legjobbikában élünk. A pesszimista attól fél, hogy csakugyan abban élünk. Murphy (optimista volt).

(Ha jól mennek a dolgok, akkor valami el fog romlani… Ha már nem romolhatnak tovább a dolgok, akkor is tovább romlanak… Ha javulni látod a dolgokat, akkor valami fölött elsiklottál.)

Fiatalabb koromban is sokszor olvastam a híres, hírhedt „Murphy törvényeket”. Mindig érdekes és szórakoztató olvasmányok voltak ezek a zanzásított „életbölcsességeket” tartalmazó könyvek. Az első ilyen könyvet Arthur Bloch amerikai író alkotta meg, de azóta számtalan követője akadt. És szinte nem létezik olyan területe az életnek, amiről nem születtek volna „Murphy törvények”.

Optimizmus vs. pesszimizmus.

Van egy történet az egypetéjű ikrekről. Az egyikük tántoríthatatlan optimista, aki szerint az élet igenis „habostorta”. A másik viszont megkeseredett pesszimista, aki hangoztatta, hogy a „Murphy törvénye” csöpög az optimizmustól. Szüleik a fejüket csóválták, és mindkettőt pszichológushoz vitték.
A szakember azt tanácsolta, hogy próbálják kiegyensúlyozni a két gyermek személyiségét.
– A legközelebbi születésnapjukon külön-külön szobában bontassák ki velük az ajándékaikat! A pesszimistának vásároljanak össze szebbnél szebb ajándékokat, az optimistának pedig adjanak egy doboz trágyát.
A szülők tartották magukat az útmutatáshoz, és feszülten várták az eredményt.
Amikor bekukucskáltak a pesszimistához, hallhatták, hogy megállás nélkül zúgolódik:
– De ronda ez a számítógép! Fogadjunk, hogy az a videó játék is mindjárt tönkremegy… Ezeket utálom… Láttam már ennél nagyobb távirányítós autót is…
Lábujjhegyen a másik ajtóhoz lopakodtak, s a kulcslyukon át látták, hogy az ő kis optimistájuk sugárzó arccal labdázik a lócitromokkal.
– Úgysem csapnak be! – kuncogott. – Ahol ennyi trágya van, ott egy póninak is kell lennie!

Ja.. és egy másik kis történet is van, ha már “trágyánál” tartunk:

“Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis veréb. Ez a kis veréb el akart repülni a hideg elől, de közben jéggé dermedt és a földre pottyant szegény, ráadásul még egy tehén is rácsinált. Szerencsére a trágya jó meleg volt és ettől felmelegedett, életben maradt, jó melegben volt és boldogan énekelni kezdett. Aztán arra jött egy éhes cica, aki meghallotta az énekét, elkotorta a trágyát, megtalálta a kis verebet és felfalta.
A tanulság a következő:
Ha valaki leszar lekakil, az nem jelenti feltétlenül azt, hogy az ellenséged, valamint azok akik kihúznak a szarból, nem feltétlenül a barátaid. Ha melegben vagy és boldog vagy bárhol is legyél, jobb, ha befogod a szád.”

És számtalanszor eszembe jut ma is egy másik kis „tanmese” is, amit még édesanyám mesélgetett sokszor. Az optimista és pesszimista emberről.

Hogy eszi meg az optimista és a pesszimista ember ugyanazt a tál almát?

A pesszimista mindig a legcsúnyább almát veszi ki a tálból, arra számítva, hogy így a végén a szép marad.

Az optimista mindig a legszebb almát veszi ki, és neki így a tervei szerint a végére marad a csúnya.

Lényegében a pesszimista zömmel csúnya almát eszik, mert a megmaradtból mindig a csúnyábbat veszi ki.

Az optimista meg mindig a szebbiket veszi ki a maradékból.

Tehát a pesszimista főleg csúnya, az optimista meg főleg szép almát evett.

Azt hiszem, minden alma olyan, amilyennek látni akarjuk. Meg akár a lócitrom is olyan…

„Ügyelj gondolataidra, mert azok szabják meg szavaidat!
Ügyelj szavaidra, mert azok szabják meg a tetteidet!
Ügyelj a tetteidre, mert azok szabják meg szokásaidat!
Ügyelj szokásaidra, mert azok szabják meg jellemedet!
Ügyelj jellemedre, mert az szabja meg sorsodat!”

(Charles Reade)

Hidegség…

Egy korábbi blogbejegyzésem. 
Sajnos már az eredeti blogbejegyzés óta is ismét több, mint egy év eltelt, de még mindig semmi eredmény.

Hidegség (2010-11-25)

A szűkszavú közlemény az alábbi volt:

 „A Pest Megyei Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Osztálya halált okozó testi sértés bűntette elkövetése miatt indított eljárást – egyelőre – ismeretlen tettes ellen.

2009. november 25-én állampolgári bejelentés érkezett, mely szerint egy gombai ház melléképületében holtan találtak egy 83 éves idős hölgyet. A boncolás megállapította, hogy az elhunyt halálát kihűlés okozta, azonban előtte tettleg bántalmazták.
A Pest megyei nyomozók nagy erőkkel megkezdték az elkövető felkutatását.”

Egy éve történt. A nyomozás a mai napig nem vezetett eredményre.
A néni halálának évfordulójára emlékezve, 2010. november 25-én estére, néma fáklyás felvonulást szerveztünk. És hívtunk minden megemlékezni akarót, hogy ezzel is kiállhassunk az élet, a közbiztonság és a közösség élni akarása mellett.

Csendes, hangtalan sétára a néni házához. Némán és csendesen, ahogy a néni is elment ebből a világból.


Fáztam és borzongtam. Hiába volt sok-sok fáklya és a meleg ruha. Egyfolytában arra gondoltam, hogy a néni mit élhetett át életének utolsó óráiban. Amikor tehetetlenül, mozgásra képtelenül és reménytelenül fekszik. Fájnak a sebei, vérzik. Egyre hidegebb van, egyre jobban fázik ő is. És érzi, hogy egyre inkább gyengül, álmosodik. Mikor valószínűleg ő is sejti, sőt lassan már egyre biztosabban tudja is, ahogy telik az idő, hogy közeleg a „vég”. Hogy értelmetlenül, egyedül és kegyetlen körülmények között kell majd meghalnia. Hiszen hiába van csak néhány méterre tőle a fűtött szobája, vagy a szomszédok háza, ahonnan segítséget kaphatna, már nincs ereje. Se menni, se segítségért kiáltani. És nincs már valóban segítség. A remény is egyre fogy.

Mert leghamarabb csak reggel kiált be majd, szokás szerint, a szomszéd, hogy: „Annus néni, jó reggelt!”.
És hol van még a reggel? Előtte egy gyötrelmes este és éjszaka áll még….

Reggel, mikor senki nem látja Annus nénit a háza előtt a „portájának szokásos rendbetétele”, söprés, szellőztetés, rámolás közben, akkor fog csak gyanút a környezete. Ekkor kezdik el keresni, mi lehet a nénivel. Hiszen előző délután még látták, hallották őt. Így fedezik fel, mikor a kertbe lépnek, meg keresik és szólítgatják, hogy a háza mögötti melléképületben fekszik. Amikor már minden késő.

Annus nénitől semmi pénzt, értéket nem vittek el, nem voltak ékszerei, vagyontárgyai. Mégis a legértékesebbet vették el tőle.

Az Életét.

Sötét volt most is már korán. Csak az a pár tucat fáklya világított. Meg a mécsesek a néni háza előtt. És hideg volt, pedig még nem is volt éjjel, csak kora este. Fáztam. Pedig csak alig egy óránál többet töltöttem a szabadban, melegen felöltözve, ráadásul nem magányosan, nem egyedül, hanem emberek között, nem sérülten, nem mozgásképtelenül, hanem egészségesen. Nem reménytelenül feküdtem a folytonosan hűlő kövön, az egyre jobban közeledő sötétséget várva, kétségbeesve.
Mégis nagyon borzongtam…

Nyugodjon békében Annus néni, mi nem tudunk ebben megnyugodni és belenyugodni pláne nem.